A Jász-Nagykun megyei Karcagon születtem, szüleim révén többnyire kun és székely vér ,,csordogál ereimben''... Gyermekkoromban 100-150 éves sírhantok között futkároztam pajtásaimmal, s este petróleumlámpa világította meg a kemencével fûtött szobát. Anyai nagyanyám, Tekse Julianna okuláréját orra hegyire tolva, a könyvet a petróleumlámpa mögé tartva fáradhatatlanul olvasta nekem a szebbnél-szebb meséket a hosszú téli estéken. Aztán egyszer ünneplõbe öltöztettek, s felutaztunk a ,,nagyfaluba'' -- ahogy drága jó nagyapám nevezte a benzingõzös Székesfõvárost. Fent-tartózkodásunk másnapján kivittek a Városligetbe: csodát látni. No, ámuldoztam is, hogyan tudták azt a várat az ország annyi részébõl összehordani! S egyszercsak ott álltunk egy szobor elõtt: fenséges tartásban egy nagyságos alak, csuklyája eltakarja, épphogy sejteni engedi arcát; bal kezével egy nyitott könyvet tart, mintegy az elsõ sorokra mutat rá.

P. mester õ, a Névtelen, -- aki az elsõ összefüggõ történetet megírta a Magyarokról -- tudtam meg. Nagyanyám fellépett a lépcsõkre, hogy elolvassa nekem, mi van a könyv látható lapjára írva... P dictus... kezdte, majd elakadt. Rövid hümmögés után lejött a szobortól, s megsimogatva fejemet emígyen indokolta elhallgatását: nincs nálam a szemüvegem, nem tudom elolvasni, mi van odaírva. Majd ha nagy leszel, te magad is tudsz már olvasni, s akkor gyere el ide, és olvasd el helyettem is az odaírt szöveget...

Biztos nem kell mondanom, hogy amikor legénykoromban -- már ,,székesfõvárosi'' lakosként -- a Ligetben jártam, elsõ utam Anonymus szobrához vezetett: nézzük csak, mit tartogatnak a bronzkezek? S mai napig emlékszem megrökönyödésemre, hogy -- bár jó a szemem, s kitûnõen megtanultam olvasni is -- hiába ismerõsek egyenként a betûk, érthetõ szavakká mégsem formálódnak. Akkor határoztam el: egyszer érteni fogom azokat a szavakat is...

Így kezdõdött olthatatlan érdeklõdésem a történelem, népünk, országunk múltja iránt. Szerencsés is voltam: már gyerekfejjel részt vehettem a fonyódi vár ásatásán, késõbb a budai vár feltárásain, majd óbudán Kaba Melinda és Bertalan Vilmosné mellett lehettem, amikor római és középkori épületeket ástak ki; a csodálatos ,,Hercules-villa''-beli mozaik felfedezésekor... és egyre többet értettem meg a Mester lapjaira írottakból...

Budakalászra, jelenlegi lakóhelyemre mint kultúrmunkás kerültem. A semmibõl kellett valamiféle kulturális életet beindítani. S lett néptánc- csoport, késõbb kihelyezett zeneiskola, Ország-Világjárók köre és ifjúsági klub. Buga doktor járt ki beszélgetni az idõsekkel, filmvetítés volt az érdeklõdõ középkorosztálybelieknek, s Dinnyés, Boros, Garai Gábor, Pilinszky tartott elõadói esteket. Ezért, s azért, hogy akkor kikutattam a település addig ismeretlen múltját, hogy azt megírva elsõ helyezést értem el a Pest megyei Helytörténetíró pályázaton, nem kaptam Budakalásztól semmilyen elismerést... A gáncsoskodás volt az erõsebb, otthagytam a falubeli munkámat.

Az Országos Rendezõiroda szervezõje lettem. Csodálatos másfél évet töltöttem el itt. A pártállami idõszak utolsó harmadában -- meghatározott okok miatt -- a beatzenekarok töltöttek be mozgósító szerepet a fiataloknál. Jómagam a KORÁL, a P. BOX, az EAST együttesek programjait szerveztem. Jártuk az országot a koncertturnékkal, s számtalan érdekesebbnél érdekesebb élményben volt részem. Amikor megkörnyékeztek, szolgáltassak információkat a turnén megnyilatkozók gondolatairól, nehezen, de végül otthagytam az ,,álomgyárat''.

A Fõvárosi Mûvelõdési Házban az amatõr mûvészeti mozgalom szervezgetése, pátyolgatása lett elfoglaltságom. Akadt itt is jócskán akadály! Budapesti, országos filmhetek, huzavona, hogy melyik filmet ne vetítsük, képzõmûvészeti kiállítások (F. Zámbó, a kissé tiltott Vasarely), fotókiállítás akt- képekkel... Megannyi lehetõség a munkakönyv kézhez kapására. Élvezettel temetkeztem bele munkámba, mert ebben az idõszakban teljesedett ki házasságom megromlása, s az otthoni légkör csak cívódást, perpatvart produkált...

Ennek ellenére -- vagy talán ezért -- örültem, amikor késõbb több egykori budakalászi ismerõs is megkeresett: mûködik egy Baráti Kör a településen, amelyik a múlt, az értékek, a szellemi élet bontogatására--felmutatására újságot indítana; legyek e lap felelõs szerkesztõje. Még pártállami idõszakban indítottuk, s két évig: a rendszerváltás utáni hónapig volt a felelõsség az enyém a Kalász tartalmáért. Büszke vagyok rá, hogy a helyi sajtók sorában a mi kis lapunk az elsõk között indult.

Ebben az idõszakban kerültem a Balassi Kiadóhoz, ahol, örömömre, csak komoly irodalom, történeti-, mûvészettörténeti kiadványok jelennek meg. Akadt itt is nehézség bõven - - nem ,,bank-szakma'' ez a terület; de megint elmondhattam: kevés a pénz, de azt csináltam, amit szeretek...

Elõvettem a régi díjnyertes anyagomat, s bár a helyiektõl kevés támogatást kaptam, az a kevés is bátorított arra, hogy saját erõbõl könyv formába öntsem Budakalász történetét. Felemelõ élény volt nekem, aki könyvekkel foglalkozik a saját könyvem bemutatóján ott lenni!

Az aktív kerékpározásom: egészségem visszatornázására kezdtem el kerékpározni, mert két, egymás utáni baleset után úgy nézett ki, önálló helyváltoztatásra csak botra támaszkodva leszek képes. Az egészségem mindenek elõtt! Ma már hobbim, nagyszerû regenerálódásom területe az igen aktív kerékpározás: egy normál hétvégén letekerek 100-120 kilométert, rendszeresen részt veszek amatõr kerekes teljesítmény- futamokon. Kihívás, jólesõ érzéssel fárasztom el fizikailag ilyenkor magam...(Balaton 200, K200, Békás 100, Gödöllõ 100 és az MTB- terep tekerések. Eredmény: nyugodt idegek, és senki sem mondja meg, hogy ,,hivatalosan'' botra támaszkodva kellene járnom.

Otthagyva a könyvkiadót jelenleg ismét lakóhelyemen dolgozom, a faluházban. Kihasználva lehetõségeimet, elkészítettem a település magán-web lapját, és visszatérve egyik fiatalkori "szenvedélyemhez", újra lejárok evezni a Dunára.

2003 augusztusában nagy megtiszteltetés ért: Budakalász képviselõ testülete úgy döntött: az 1996-ban alapított díszpolgári kitüntetésre, a "Budakalászért Emlékérem"-re ebben az évben engem tartanak méltónak. Így köszönték meg - a képviselõk elhatározására nekem eddigi tevékenységemet.